Sértődéseim

 

1.

Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem sikerült tudományos fokozatot szereznem. A szó szoros értelmében éjjel-nappal dolgoztam, emellett mélyenható, alapos tudományos kutatásra természetesen nem jutott időm. Egyetemi tanárként sem működtem, viszont  rengeteg cikket és hoszabb-rövidebb referátumot készítettem a legkülönfélébb témákról. A tudományos körök azonban népszerű ismeretterjesztő munkásságomat nem érezték elegendőnek ahhoz, hogy mindezt tudományos címmel honorálják.

 

 

A dolog iróniája, hogy az MTA elnöke, akinek egyik hozzátartozója szintén paciensem volt, hozzám szóló köszönőleveleiben következetesen professzor úrnak titulált. Pedig emlékezhetett volna, jónéhány évvel korábban – még egy más minőségben – pont ő volt azok egyike, akik kevélyen megtagadták tudományos minősítésemet.


 

 

Mindezek tükrében az is különösnek tűnhet, hogy 1959-ben az Egészségügyi Minisztérium az Egészségügyi Tudományos Tanács szülészeti-nőgyógyászati bizottságában elnökhelyettesnek jelölt ki.


2.

Megsértődtem az Akadémiai Kiadóra is. Az Orvosi Lexikon megjelenése után kaptam egy olvasói hozzászólást, azzal a kéréssel hogy kommentáljam. Ez jó alkalmat kínált füstölgésem papírra vetésére.

 

 

 


3.

Rendkívüli módon sérelmeztem, amikor a hetvenes évek közepe táján felemelték a jövedelemadómat.

 

 


4.

 

A hatvanas évek végén – lényegében hatvanadik évem betöltése után – egyre szaporodtak az elmozdításomat célzó törekvések. Ellenfeleim persze nehéz fába vágták a fejszéjüket: szakmai hozzáértésem kikezdhetetlen volt, fizikailag tökéletes erőnlétben voltam, az Osztály igen kiváló eredményeket mutatott a gyógyító munka és a szülészet terén.

 

„Az írás a falon” egy 1969 februárjában lezajlott pitiáner ügy formájában jelent meg, amely azonban csaknem a kirugásomhoz vezetett.

 

 

Ezt az ügyet még sikerült kivédenem, de viszonyom Németh Béla igazgatóval – akivel kapcsolatom egyébként sem volt felhőtlen - végérvényesen megromlott.

 

 

 


Ellenségeim nem csüggedtek. Irigység, szakmai féltékenység, némi antiszemitizmus – sokféle oka és motivációja lehetett az intrikáknak. És rövidesen eljött az ő idejük: 1970-ben, – valamiféle belső intrika nyomán – minisztériumi döntés született a szülészeti-nőgyógyászati osztály átszervezéséről.

 

 

Az osztály ágy-létszámának megkurtításával természetesen vezetői pozíciómat kívánták meggyengíteni. Az indok mondvacsinált volt, amint ezt válaszlevelemben részletesen kifejtettem.

 

 

Négy évvel későbbi nyugdíjazásom már nem ért váratlanul, de mégis, nagyon rossz néven vettem. Igazi workaholic voltam, el sem tudtam képzelni, hogyan fogok tudni élni a kórházi munka nélkül. Úgy éreztem, még erőm teljében vagyok, igazságtalannak tartottam, hogy – noha „még csak” 68 éves voltam – mégis nyugdíjba akartak küldeni. Ráadásul meg voltam győződve, hogy ezt a munkát nem tudja más hozzám hasonló színvonalon ellátni. Némiképp paranoid módon azt gyanítottam, hogy a kórház tatarozása csak ürügy arra, hogy kitegyék a szűrömet.

 

 

Természetesen ezek után semmi meglepő nincs abban, hogy a kórház vezetése szíves-örömest elfogadta nyugdíjazási kérelmemet:


 


 

 

 

 

Így utólag belátom, talán fölöslegesen voltam önérzetes: ha egyszer így szól a rendelet, félre kellett volna tennem a büszkeségem, és meg kellett volna írni azt a vacak kérvényt.