Túlvilági címem: tulvilag@elyseum.hu

 

 

Miért is?

 

1989-ben távoztam az árnyékvilágból, ahogy mondani szokták. Meggyőződéses materialistának tartottam magam, már amennyire ebben a tárgykörben egyáltalán bármiről meg lehet győződni. Nem ismertem Richard Dawkins idevonatkozó műveit, de így utólag hajlamos vagyok egyetérteni vele: minden esetre isten létezését nehezebb bebizonyítani, mint annak ellenkezőjét. Nos, isten jelenlétét még itt sem tapasztalom, de arról – tudom, ez kissé furcsán hangzik - első kézből szereztem tapasztalatokat, hogy miközben a test valóban elenyészik, az energia viszont csak átalakul, így - legalábbis eszmei értelemben - az én szellemi energiáim sem váltak füstté a hamvasztás során.

 

Hogy most megjelenhessenek szavaim a képernyőn, külső asszisztenciát kell igénybe vennem. Földi életem utolsó éveiben ugyan már megjelentek a számítógépek Magyarországon is, de addigra már megcsappant az érdeklődésem az új dolgok iránt; különben is, én írógépelni sem szerettem, a legszívesebben mindig kézzel írtam. A külső asszisztenciát fiaim egyike révén veszem igénybe. Ő persze azt hiszi, saját ötletét valósítja meg, amikor a helyembe képzelve magát, blog formájában (ennek a szónak csak most ismertem meg a jelentését) megírja poszthumusz emlékirataimat. Hadd higgye! Állítólag ő is meggyőződéses materialista (bár az ő meggyőződéseiről még kevésbé vagyok meggyőződve), valószínűleg kézzel-lábbal tiltakozna, ha eszébe juttatnám (erre azért megvannak az eszközök), mindez az én szellemi energiáim gyümölcse.

 

A kérdés persze továbbra is az: mi értelme van ennek az egésznek? Legyünk tényszerűek: nem sok.

 

 

Érdemes?

 

Azt szoktam mondani, hogy az ember 20 éves koráig úgy érzi, neki kell megváltania a világot, 30 éves korára rájön, hogy a világot nem lehet megváltani, negyven éves korára pedig arra is, hogy nem is érdemes.

 

Nézem a melegtüntetésről szóló híradásokat. Ha én meleg lennék, valószínűleg nem demonstrálnék vele. Nem azért, mert szégyelleném – köztudott, hogy csaknem minden embernek vannak ifjúkorában homoerotikus élményei (a legvehemensebb ellentüntetőknek alighanem még az átlagnál is több) -, hanem mert nem hiszem, hogy a szexuális irányultság olyasvalami lenne, amire különösebben büszkének kell lenni. Sem heteronak, sem homonak, sem binek. A vegetáriánusok sem tartanak felvonulást. A „másság” jog, nem érdem.

 

Néhány száz bajkeverő tombolása önmagában nem olyan nagy tragédia. A tragédia az, hogy az emberek többsége mindezt mérhetetlen közönnyel veszi tudomásul. A negyvenes években átélhettem, hová vezet a közöny, - vagy ami akkoriban még inkább jellemző volt – a cinkos, kárörvendő együttműködés. A vidéki zsidóság megsemmisítése rendszerint a helyi lakosok aktív közreműködésével ment végbe. Kevesen voltak, akik felemelték a szavukat vagy pláne, akik bújtatták, segítették az üldözötteket. Ma vajon többen lennének-e? Alig hinném.

 

 

Hírem a hálón

 

Az interneten saját nevemre keresvén találtam néhány száz megfelelést, zömmel különféle könyvtárak, könyvesboltok, antikváriumok katalógusait, ajánlatait. Azért van egy-két érdekesség is.  Ez például nagyon vicces: http://kikiroller.nolblog.hu/?post_id=4396

 

április 2. délután 14 óra
Nyéki Magdolna ügyeletes nôvér jelentése
Kútvölgyi Kórház Szülészet

A mai napon sikeres szülésen esett át R Albertné elvtársnô, született Spitz Livia, aki egy 3.6 kg súlyú fiugyermeknek adott életet.

Az elvtársnô már kora hajnalban megszülhetett volna, de ragaszkodott szűlôorvosához, dr. Hirschler Imre főorvos elvtárshoz, aki viszont a dolgos heti munka utána szombatról vasárnapra virradó megérdemelt, jóízű álmát költötte el.

Az ügyeletet Bôsze András doktor elvtárs, a Semmelweiss Orvostudományi egyetem végzôs hallgatója látta el és komplikáció nem lévén, egyedül szült, a bábaasszony elvtársnôvel.

Délelôtt 10 órakor R Albertné, szül Spitz Livia nem birta tovább a várakozást és szülni kezdett.

Végül R Albertné, szül Spitz Livia nem tett fel-, vagy bejelentést dr Hirschler Imre főorvos elvtárs távolléte miatt.

Aláírás: Nyéki.
Ellenjegyzés: 23/19 es tiszt,
Hugi álnéven dolgozó elvtársnönktől kapott jelentést ápr.3-án átvettem.

Másolatok: Bp-i Pártközpont,
III/3-as o. irattár,
BM. Hads. Ell. O.
II. ker. PB biztottsága

Másolásra eng.sz.: 13898/g (stencil nyomat)”

Ez az ál-hálózati jelentés a blog szerzőjének D. A.-nak a kitalációja, akinek a mamája egyébként tényleg osztályunkon szült. Amúgy nem volt szokásom a szülőnőimet  magukra hagyni – pláne nem egy jóízű alvás kedvéért. Ezt a blog szerzője utóbb maga is bevallja:

 

Amit leirtam, nagyjából igaz, persze a forma, ami mintegy jelentéseken keresztül történt, csak kitaláció és persze a történet rólam szól a körülöttem megjelenő valós szereplőkkel… (Édesanyámnak) valóban Dr Hirschler Imre volt a nőgyógyásza, aki a születésemről, valami gépkocsi ügylet miatt maradt le. Ma anyám úgy adja elő, hogy nem talált parkolóhelyet a Kútvölgyi kórháznál, amit azért erősen kétlek, mivel az eset 1950 áprilisának egy vasárnapján történt, reggel, vagy hajnalban, ugyhogy inkább azt feltételezem, hogy a kocsi nem tudott felkapaszkodni a lejtőn, vagy valami más okból maradt le édesapja a szűlésről…”

 

Érdekes az is, amit a már komolyabb forrásértékűnek tekinthető Magyar Országos Levéltár koreai dokumentumaiban kurkászó kutató, Kocsi Piroska tesz közzé.  Az általam írt jelentésben a vezetésemmel működő és Rákosi Mátyásról elnevezett sarivoni kórház egyik munkahelyi botrányáról számolok be a felsőbbségnek. http://www.natarch.hu/archivnet/rovat/forras.phtml?forras_kod=701

 

És persze sokan hivatkoznak a könyveimre különféle fórumokban. Még az agykontrolosok között is akadt valaki, aki szerint a Szülőszoba: tessék belépni! c. könyvemet is az agykontrol ihlette, még ha a szerzőnek erről nem volt is tudomása. Az Eztolvasdel fórumon pedig egy ilyen bejegyzést találtam:

 

“A szerelem iskolája nálam is alapmű volt, bár megelőzte Dr Hirschler Imre könyve, amit az én felettébb prűd anyukám a többi könyvvel ellentétben a ruhásszekrényben tartott eldugva a fehérneműi alatt. A nők védelmében volt a címe. Volt az ált.isk.-ban egy nagyon jó barátnőm, akivel - ha egyedül maradtunk - elővettük és tanulmányoztuk jókat röhögve a nemi szerveken. A szexuális részeken is nyerítettünk, és megfogadtuk, hogy mi aztán ezt soha! Egyszer majdnem lebuktunk, de az utolsó pillanatban sikerült bevágnunk a zongora fedele alá, a húrokra.
Gondolhatod hogy paráztam, hogy le ne kelljen ülni gyakorolni!
Aztán később anyu megtalálta a könyveim között a Fritz Kahn könyvet, lett is belőle szörnyű patália. Akkor vágtam a fejéhez, hogy én már rég felvilágosult vagyok az ő dugdosott könyve révén-a barátokról és -nőkről nem is beszélve. A legközelebbi világégés akkor következett be, mikor az eléggé el nem itélhető kutatásai eredményeképpen megtalált egy doboz Infecundint.
Most már elmúlt 84 éves, de még mindíg felemlegeti "rovott multamat.
Tombor Ági”

 

Ez a „parázni” – ez új. A mi időnkben még „majréztunk”. A szó nyilván a paranoiából származik. Érdekes, hogy egy orvosi szakszó átmegy a szlengbe.

 

 

Ha jól látom, ma már annyi visszaemlékezés jelent meg a háború utáni évekről, hogy semmi újat nem tudok róluk mondani. A hozzám hasonló öreg bolsik is megírták már a maguk változatát, többnyire harcos antibolsevikként. Csak ámulok: mennyien voltak egykori barátaim, kortásaim között, akik már az ötvenes években jól tudták, utána meg még küzdöttek is ellene, kiváltképp 1956-ban. Hát én nem tudtam, és nem is küzdöttem ellene. Sőt ’56 zűrös napjaiban néhány viharkabátos fiatal éppenséggel engem is el akart vinni (hogy hová, nem tudom), anyám legnagyobb rémületére a Virágárok utcai lakásunkból. Szerencsémre nem találtak. Épp akkor egy szülést vezettem a Kútvölgyiben. Eltekintve az utolsó évektől, amikor már magam is láthattam a szovjet-típusú politikai rendszerek csődjét, felbomlását, tulajdonképpen mindvégig reménykedtem, hogy ez a dolog működni fog. Rajtam, azt hiszem, nem múlott. Ha nem voltam is kimondottan aszketikus vagy puritán – három gyerekkel nem is igen engedhettem ezt meg – azért hiányzott belőlem az öncélú szerzés vágya (ha még él bárki egykori pacienseim közül, tanusíthatja, senkitől nem kértem vizitdíjat, és ha fölajánlották, csak a módosabbaktól fogadtam el).  Ez a mentalitás azonban nem volt általános, és mostanra be kell látnom, hogy tévedtem: az a politikai rendszer, amely nem az emberi önzésre, a kapzsiságra épít (ezt egyébként akár az önfenntartás ösztönéből fakadó elemi startégiának is tekinthetjük), kudarcra van ítélve. Abban nem vagyok biztos, hogy az emberiséget a kapitalizmus húzza majd ki abból a csávából, amelybe önmagát sodorja, azt azonban szomorúan tudomásul kell vennem,  hogy a marxi elméletek – bármennyire zseniálisak voltak is a maguk idejében – nem alkalmazhatók a globális gazdaság körülményeire.

 

Idefenn (ezt a helyhatározót persze csak képletesen használom) egyelőre nemigen látszik a megoldás, még talán az sem segít, amit az egyik kedves levélíró ajánlott A nők védelmében megjelenése után:

 

 

Dr. Hirschler Imre által írt „A nők védelmében” c. könyvel nagyon megvagyunk elégedve. Különösen a fogamzás megakadályozását kell minden nőnek alkalmazni mert az emberiség nagyon elvan szaporodva. Az Ensz főtitkárának beszámolójából tudjuk, hogy 2 év alatt 90 millió szaporulat van Kína 10 millióval szaporodik évente. Mi lesz ha ez igy megy.Ajánlom, hogy a világ minden népének nyelvén írják meg és tegyék lehetővé, hogy mindenki megvehesse, mert Magyarországba sem lehet akárhol venni – könyvkereskedésekbe legyen mindenütt és tegyenek belőle a kirakatokba is föltétlen. Tőlem már 50 forintér is kérték a könyvet, de nem adom mert másikat nem tudok venni.

Maradok üdvözlettel

T. M.

T.”

 

Attól tartok, a túlnépesedést – illetve azt, hogy a legszegényebb és legtudatlanabb rétegek szaporodnak a leginkább – a könyvecském sem tudta volna feltartóztatni. Kifogyni látszik az élelem, az energia, a víz, a levegő.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ami most felkerül a képernyőre, tulajdonképpen szórakoztatásnak szánom. Meg annak, hogy a leszármazottaim valamivel többet tudjanak meg rólam, mint amennyit életem során – részben őszinte, részben kicsit megjátszott szerénységből – látni engedtem saját magamból. Tulajdonképpen furcsa, hogy miközben országszerte ismert személyiség lettem, még a feleségem is, akivel csaknem fél évszázadot töltöttem egy fedél alatt, milyen kevéssé ismert. Anyám pedig a maga meglehetősen beszűkült, kispolgári tudatával végképp nem értett meg belőlem semmit sem. A testvéreim emigráltak, velük a kapcsolatom meglazult. Nem annyira persze, mint amennyire az életrajzaimban bizonygattam, de tény, hogy a hetvenes évekig ritkán volt alkalmam találkozni velük. A gyerekeim? Velük jóval kevesebb időt töltöttem, mint kellett volna. Mire lett volna rá időm, már őket sem érdekeltem. Igazán közeli barátaim nemigen voltak. Nemigen? Nem voltak. Zárkózott lény maradtam, annak ellenére, hogy társasági embernek látszottam: ifjúként kiválóan táncoltam (még táncversenyt is nyertem!), egy időben sok nővel volt dolgom, és nem csupán nőorvosként, a baráti együttlétek során szerettem adomázni, vicceket mesélni. Ám mindez nagy részt színjáték volt: azt adtam, amit elvártak tőlem. Igazából sohasem tudtam maradéktalanul felszabadult, fesztelen és jókedvű lenni. Nyomot hagyott bennem a gyerekkor sok nélkülözése, a „szegénysorssal” együttjáró lenézettség, kisebbségi komplexus.

 

Másrészt – mint a lelkiismeretes orvosok általában – én sem tudtam szabadulni az orvosi munkával együttjáró kudarcélményektől. A legoldottabb pillanatokban is olykor elémvillant egy-egy elgyötört arc, holtan született csecsemő vagy az ő kezdeményük, akiket én magam fosztottam meg a születés lehetőségétől. Az orvos, aki szikét vesz a kezébe, soha nem lesz boldog ember. Nincs olyan operátor, aki ne érezné,  hogy  egy-egy műtétet nem oldott meg százszázalékosan. Hiába olvassa százszámra a szakirodalmat, hiába tart lépést a legkorszerűbb műtéti technikákkal, amikor egy-egy komplikált ügyben döntenie kell, magára marad. Senki sem dönt helyette. Mondom én, aki – mostani állapotomban – már befolyásoltam operáló orvos döntését. Lehet, hogy az én szikét tartó kezemet is olykor más mozgatta?

 

Lehet. De azt írja meg ő a saját blogjában. Én egyelőre a magaméval törődöm.

 

Mi végre?

 

Ahhoz képest, hogy aktív életem során mennyien ajnároztak körül valóságos vagy tettetett nagyrabecsülésükkel, távozásom után viszonylag kevés lelkes megemlékezést láttam magamról. Sőt. Az utókor elég méltatlanul bánik velem. Most nem csupán a királyi tévé egyik rendszerváltás utáni dokumentumfilmjére utalok, amelyben az egyik visszaemlékező valósággal a magyar Mengeleként festett le (erről később bővebben), hanem arra is, hogy sokan elsősorban a kommunista múltamat tartják érdemesnek hangsúlyozni és ezzel rögtön meg is bélyegeznek. Mintha legalábbis ez olyan nagy szégyen lenne! Most az, de mi lesz ötven év múlva? Egyik volt kollegám, akit nagyra becsültem, és aki – sokakkal ellentétben – idősebb korában sem tagadott meg, nem mert elmenni a Nap TV stúdiójába, ahol egy másik kedves, szintén nagyra becsült kollegám és tanítványom szeretett volna megemlékezni rólam születésem századik  évfordulóján. Az esemény sajnos egybeesett volna a 2006-os év őszi tüntetés-sorozatával és P. doktornő – legalábbis feleségemmel folytatott, magát exkuzáló telefonjában erre hivatkozott – ebben a hangulatban nem mert elmenni egy „kommunista orvos” megemlékezésére. Bár félelme szerintem alaptalan volt, megértem őt.

 

Életemben bezzeg csőstül jöttek a gratulációk, főleg kitüntetéseim alkalmából.

De voltak más alkalmak is:

 

 

 

 

Válaszomban biztosítottam a Nagykövetet, hogy baráti érzésem és szeretetem a koreai nép iránt sohasem fog megszűnni. Az ott töltött egy esztendő maradandó élményem, amire szívesen gondolok vissza.

 

Kitüntetéseim alkalmából ugyancsak rengeteg gratuláló levelet kaptam. Az alábbi irat az intézményesített seggnyalás szép példája. Vajon akik írták, mit gondoltak legbelül?

 

 

 

A felszólításnak természetesen eleget tettem és töretlen lendülettel vittem tovább a zászlót még csaknem harminc éven keresztül. A szocialista egészségügyet felvirágoztatnom nekem sem sikerült, a mai helyzetet elnézve azonban az az érzésem, nincs okunk szégyenkezni. Tudom, tudom: ebbe rokkant bele az ország. És persze, a Kútvölgyi speciális kórház volt. A pesti bon mot szerint a kapuja fölé ez volt kiírva: legfőbb érték ez a néhány ember... Pártfunkcionáriusok, kormánytisztviselők, a szellemi élet színe-java és Bosnyák téri libaárusok töltötték meg a kórtermeket.

 

Nyugdíjazásomkor – s a vígaszdíjként adott magas állami kitüntetés alkalmából - nemzetünk „nagyjai”, miniszterek, írók, művészek, orvoskollegák, és „hálás” paciensek százai küldtek jókívánságokat. Sok közülük tényleg szívből jött, és hazudnék, ha tagadnám, hogy ezeknek az embereknek a barátságára egész életemben büszke voltam. Sőt még most is. Legtöbbjük persze egyúttal a paciensem is volt, de kapcsolatunk a szokásos orvos – beteg viszonyt minden létező dimenzióban túllépte.

 

Karinthy Cini például engem is gyakran választott legendáshírű ugratásainak céltáblájául. A nők védelmében című könyvem megjelenését követően százszámra kaptam szexuális kérdésekben tanácsot kérő leveleket: a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy némelyiket Cini alkotta. A puszta tény, hogy ezek, a felnőttkorukban is vásott kölykökként viselkedő nagyszerű költők és írók – Devecseri, Zelk (bár vele kapcsolatban érzéseim ambivalensek – erről később), Örkény és a többiek – a társaságukba fogadtak, életem nagy ajándékainak egyike. A filozófusok közül többek között Lukács György és köre tisztelt meg barátságával. Lukács professzor a Belgrád rakparton az alattunk lévő lakásban lakott. Ha elfogyott vasárnap este a kenyér, sokszor tőle kértünk kölcsön. Nála mindig volt tartalék, ő komolyan vette a dialektikus materializmust.

 

De hát hogyan is ne örüljön az ember egy ilyen levélnek?

 

 

A politikusok közül Aczél Györggyel voltam szorosabb kapcsolatban. Családjának hölgytagjai szinte kivétel nélkül pacienseim voltak. Én is sokat köszönhetek azonban Aczélnak, mert amikor legidősebb fiam két éves „engedély-nélküli” külföldi tartózkodás után hazatért, Aczél György közbenjárásának köszönhetően nem került börtönbe, a rendszer büntetésként beérte azzal, hogy két évig segédmunkásként dolgozott egy vegyigyárban.

 

Sokat jelentett számomra – talán mindennél többet - az orvoskollegák gratulációja is. Az ember ritkán szabadul attól a kényelmetlen érzéstől, hogy a kollegák jókívánságai mögött azért mindig van egy kevés káröröm is. Főleg a fiatalabbak érezhették úgy, hogy főorvosként túl sokáig voltam a „csúcson”, már ideje volt, hogy 70 éves koromban végre átadjam egy fiatalabbnak az Osztály vezetését. Így utólag megítélve: valóban ideje volt, bár akkor - és erre egy külön fejezetben, sértődéseim krónikájánál, majd még kitérek – ezt nagyon rosszul éltem meg. Biztosan voltak tehát olyanok is, akik lelkük mélyén örültek, hogy nyugdíjaztak, de a legtöbben – a magyar orvostársadalom színe-java - őszinte szavakkal köszönték meg több évtizedes szakmai együttműködésünket.

 

A lelkendezésektől azonban most megkímélem a T. Olvasót. Inkább néhány gyöngyszem példaként a korszellemre.

 

 

 

 

1948-ban tehát még létezett a Rendőrszövetkezet. Mi mindent mondhattam nekik, ami ilyen mély emléket hagyott bennük? Már soha nem fogom megtudni.

 

 

 

 

No lám! De ne higgyék, hogy csak a more equal élvezett különleges elbánást az Osztályon. Akkoriban még nem volt annyira divat a zsebbe dugdosott boríték: már akkor sem égbeszökő fizetésük ellenére a nővérek, ápolók, orvosok külön juttatás nélkül is tisztességesen végezték a munkájukat. Amiképpen ezt a hivatásuknak élők ma is teszik.  Egykori pacienseim bizonyára emlékeznek még, hogy én honoráriumot nemigen kértem senkitől sem, sőt a „szegényeknek”, ha letették a borítékot az asztalra, visszadtam azzal, hogy költsék a gyerekeikre. Kérni senkitől sem kértem, persze elfogadtam a módosabbaktól. Az egészégügyiek, a pedagógusok, a munkások - és még a jó ég tudja, ki mindenki – tabuk voltak, tőlük soha nem fogadtam el paraszolvenciát. Cigányoktól sem. (Állítólag a lakásunk ennek köszönhetően ”védetté” vált: tény, hogy egyike a nagyon kevés lakásnak, amelyet a dunaparti bérházban nem törtek fel, nem raboltak ki.) Semmi nem okozott azonban olyan örömöt, mint a hálás paciensek köszönete. S ebből sem volt hiány.

 

 

Íme egy magánlevél részlete, amelyben az illető egy korábbi interjú készítésének körülményeire reflektál:

 

...Milyen nehéz volt ügyesen válaszolni arra a riporteri kérdésre, hogy mi is az a Kútvölgyi. Hát az V. emeletet mi, a ’45-48-as társadalmi fordulat nemzedéke népesítettük be az ötvenes években, vidáman természetesen, amilyenek voltunk. És ugyanilyen fiatalok (még az idősebbek is), természetesek, vidámak voltak az orvosok, ápolónők, akik itt voltak velünk. Meg kell valahogyan írni, hogy akkor azért nem volt „honorárium”, mert azt hiszem, valahogy egy társadalmi szinten voltunk mi szülőmamák és a velünk egyívású ápolónők,  asszisztensek, még az orvosok is.

De nem is ez a lényeg, hanem az a hangulat, amiről írtam. És az benne az érdekes, hogy itt, az V: emeleten 25 év elteltével is megmaradt az a kellemes, nekünk való légkör, ahová mi, akkori 20 évesek, ma is bizalommal jövünk vissza és jól, sőt fiatalosan érezzük magunkat. Ez kétségtelenül a „főnök” nagy érdeme; az, hogy olyan alaphangot ad saját munka-kollektívájának, mint amiről Makarenko is írt. Akik ezt nem tudják vele csinálni, biztosan továbbállnak. Szóval, nem tudom, sikerült-e jól kifejeznem: hiába jár ide sok másféle beteg is, és hiába töltik meg most a szülészetet elkényeztetett gyerekeink, itt most is olyan a légkör, mint amit mi, az 50-es évek huszonévesei, akik vidáman és természetesen szültünk itt nyakra-főre, meg a főnök és munkatársai, akik ugyanilyen vidáman és természetesen dolgoztak ugyancsak nyakra-főre – együtt teremtettünk meg.”

 

 

 

 

 

 

 

 

És talán az alábbi levél is – amelyet betűhíven másolunk ide – elárul valamennyit arról, hogyan működött a hatvanas években a „Kútvölgyi”.

 


Igen tisztelt Profeszor úr,

 

Elsősorban szeretnék öntől, bocsánatot kérni a zavarásért, mejel idejét rövidittem valamej munkájában!

            Szeretném tisztelt Profeszor úrnak megköszönni az a végtelen jó indulatát, amejjel pártfogolt, és levelem nyomán engem méltóztatott megérteni. Nagyon köszönöm önnek, hogy a műtétet szeméjesen tetszett elvégezni. Számomra ez olyan nagy meglepetést jelentett, mert gondolni sem mertem volna soha, hogy még valaha ijen hires ember mint a tisztelt Profeszor úr engem még operálni fog.

            Hállámat szeretném e pár sorban kifejezni. Köszönöm önnek, hogy az ön jóvoltából ijen nagy előnyhöz jutottam, és az ön osztályára kerülhettem. Köszönöm önnek a műtét levezetését, köszönöm azt a fájdalom nélküli műtétet, azt a figyelmességet és emberi becsületet, amelyet öntől a beteg kap és melyet én is kaptam. Úgy a tisztelt Profeszor úrtól, mint bármejik Doktor úrtól, aztán azoktól a kedves nővérektől, akik minden lépését kísérik a betegnek. Az önök kezében valóságos szanatóriumban érzi az ember magát. Örömmel írom tisztelt Profeszor úrnak, hogy a műtét óta és semmi fájdalmat n em érzek. Azóta még nem fájt a fejem, sem a hátam, a derekam és a nyak erek a vállaimmal együtt. Pedig sajnos borzalmasan sokat szenvedtem ezekkel a fájdalmakkal. És hálla az ön jó voltának, még a rosszul létek sem jöttek rám azóta. Sokszor elgondolkodom azon, hogy ez vajon a műtét sikerétől van-e vagy valami öszefüggés volt a műtét előtt ami ezeket a bajokat elő idézhette. Vajon ön szerint lehetséges-e ijesmi?

            Tisztelt Profeszor úr, bocsánatot kérek mégegyszer a zavarásért, de én úgy érzem adóssa vagyok önnek, mind azért amejel engem meggyógyított. És úgy érzem kötelességem legalább a levelem révén hállát adni önnek. Mivel én talán soha nem tudnám mással meghonorálni az ön jóságát, és el feledni soha nem fogom önnek amit értem tett, és mejet a jó Profeszor úr jóságával nyújtott.

            Ezúton kívánok tisztelt Profeszor úrnak a további munkájához sok sikert, és hosszú boldog élletet, hogy még nagyon sok beteget megtudjon gyógyítani. És még nagyon sok könyvet tudjon megírni, amejel felvilágosíttást tud adni a betegség megelőzéséről.

            További  munkáját kísérje minél nagyobb siker.

            Maradok hállás tisztelője és betege.

            Ny. J. –né, aki a Családi Lap révén jutott el önhöz.

 

 

 

 

 

 

 

 

És annak igazolására, hogy a Kútvölgyi nem csak az elit  kórháza volt, íme egy másik, szívemnek ugyancsak kedves levél:

 

Kedves Főorvos Úr!

 

Örömmel olvastam a Nők lapjában az Önnel készített riportot. Boldog vagyok, hogy ilyen jó erőben, egészségben üdvözölhetjük 80. születésnapján, mindannyian akik ismerjük és szeretjük.

      Ön bizonyára nem emlékszik rám, bár 14 évvel ezelőtt az én esetem még nem volt annyira szokványos. 33 éves voltam, elvált, tanítónő. Életemben először terhes lettem a barátomtól, akinek – mint kiderült – sem én, sem a gyerek nem kellett. A gyereket minden áron akartam. S akkor elmentem Önhöz, megkértem, vigyázzon ránk – a gyerekre és rám. Míg élek, soha nem fogom elfelejteni azt a testi-lelki törődést, melyet Öntől kaptam! Azt a sok bátorítást, jó szót a kilenc hónap alatt, azt a biztonságérzetet, hogy bármikor hívhattam, mehettem, pedig semmi közöm nem volt hivatalosan Kútvölgyi kórházhoz. Talán arra tetszik emlékezni, hogy amikor a lányom 9 hónapos volt, elvittem Imre-napra egy csokor virággal, hogy megmutassam a „császárlányt”, s  felköszöntsük Önt.

      Kislányom 14 éves lesz májusban. Gyönyörű, értelmes, ügyes gyerek. Nagyon-nagyon szegény lennék, ha nem lenne nekem! Első szavai között tanulta meg az Ön nevét. Minden születésnapján Önt is köszöntöttük. Ismeri a házat, ahol Ön lakik, s ahová annyit jártam akkor jó szóért, bíztatásért, annak megerősítéséért, hogy jól tettem, amit tettem.

      Amikorra 3 éves lett, találtam egy igaz embert, aki olyan apja lett, amilyen a valódi soha. S én 38 évesen újra szültem egy testvért neki. Sajnos, akkor már hiába kerestem Önt, nem volt a kórházban. De a második terhességem alatt is úgy éltem, mintha Ön mellettem lett volna. Minden szavát, intelmét megőriztem magamban, s a lányaimnak is át fogom adni, ha rájuk kerül sor.

      Kivágtuk az újságból a fényképét, s betettük az albumba, kislányom újszülöttkori képei mellé.

      Drága Főorvos úr! Mindektten kívánunk Önnek még sok-sok boldog munkás esztendőt. Egészséget, boldogságot, minden jót, amit csak az élet adhat.

      S egyben köszönjük – főleg én – ezt a csodás 14 évet, amit kaptunk. Amiben Önnek soha el nem felejthető szerepe van.

Tisztelettel és szeretettel

Sz. Gy.né

 

 

A nők védelmében